Csak egy kérdés

Egyszerű a kérdés nagyon,
a válasszal van a bajom,
sehogy sem akar feltörni,
ezért kell hát fejem törni.

Már magamnak is feltettem,
milliószor meg még egyszer,
ezért segítségül hívlak,
többen több szóval bírnak.

Kell-e még, hogy bánat emésszen,
míg belevénülünk egészen
sebeinkbe?

Kell-e, hogy csalódás fonnyasszon,
lelkünk meg szikrányira asszon
magányunkban?

Kell-e még e kereszt mindenképp,
és a féltve őrzött Júdás-pénz,
tarsolyunkba?

Kell-e, hogy üszkösödjön szívünk,
magány órái szívja vérünk
mindenképpen?

Képes lennél-e már kedvesed
féltve őrzött emlékét végleg
elengedni?

Képes lennél-e a kínfátylat,
mely évek óta már csak sápaszt
elhajítni?

Tudnál-e vidáman kacagni,
és a jeges hóviharban is
felengedni?

Tudnád-e már szíved ajtaját,
ahol rég már a madár sem járt,
tágra nyitni?

Tudnál-e papírsárkányt eregetni,
és szívből, gyöngyözően felnevetni
valahára?

A kérdések egyszerűek,
mellé-beszédet nem tűrnek,
ezért van, hogy fő a fejem,
s a kérdésem Eléd teszem.

Felejtsük-e már a múltat,
vagy emésszük el magunkat?
Némán magunkba forduljunk,
vagy másik kéz után nyúljunk?

2005.05.25.  _ae_