Kialudt vulkánok


Lassan peregnek lefele a csend harmatcseppjei,
lejjebb egyesülve csordogálva medrét keresi
sebhelyek közt lelkem kitaposott, kanyargós járatán,
szilánkok és törmelékek közt, bánathegyek oldalán.

Ám bánathegyeim már egymást átölelve beomoltak,
hős vulkánjaimban könnyű hamu, rég kialudtak,
képzeletem tovasodorta őket, elillantak,
bár a múlt hálójával békésen összefonódtak.

De jön már a kikelet, ibolyakék fátylat borít rátok,
az enyészeté lesztek és feltörnek friss hegyi források,
helyeteken zöld pázsit és viruló rózsakertek,
csilingelő harangvirág és álomittas percek.

És amott fuvolaszó hallik, megtöri a csendet,
a cseppfolyam megtorpan, csengettyű csenget,
lelkem hegedűje egy édes kis dallamot játszik,
életem elhervadt virága ismét kivirágzik.

De most még gondolatban néktek hálával tartozok,
mennyi - mennyi érzelem, amit nektek betudhatok,
élmények és tanítások nélkül szívem koldusbottal járna,
csupaszon állna lelkemben a Tanulság rozsdabarna fája.


                       2005.06.01.  _ae_