Az Útravaló

(a képzeletbeli nagymamámtól)

Nézem értelmes, magas homlokát,
legszívesebben megsimítanám,
de aztán nem teszem, mert nem merem,
pedig indulóban már a kezem,
inkább ölembe azokat visszateszem,
és rá emelem várakozón a szemem.
Szája szóra nyílik, formálja a szavakat,
de közben a hangja még kicsit elakad,
s én nézem meleg barna őzike szemét,
és összekulcsolt, megfonnyadt kicsiny kezét.
Csak nézem ezt a törékeny kis embert,
egész élete oly nagyon viharvert.
Tekintetem visszatéved homlokára,
tudom, hogy megszólal majd Ő nem sokára.
Arcán már barázdát szántott rég az idő,
és sosem volt cifra nagyúri dáma ő,
valamikor a sorban a markot szedte,
vagy a nagyúr nyűgös gyerekét etette,
mert fiatalságát a hatalomnak adta,
és ezért épp csak a létbiztonságát kapta.
De a mosolyát nem tudták elvenni,
pedig nem volt neki mindig mit enni,
s ruhára sem telt neki, csak másról levetettre,
de ezt senkinek soha szemére nem vetette.
Élte a kis egyszerű, megszokott életét,
nevelgette szeretettel egy szem gyermekét,
nem adott neki mást, csak egyetlen egy kincsét,
szíve határtalan, mélységes szeretetét.
Nem adhatott mást, mert hogy nem volt semmije,
sem anyja, sem apja, sem rokona, senkije.
Tudom, amíg várakozón néztem a szemébe,
emlékei hosszú sora jutott az eszébe,
szelíd őzike szemével a távolban mereng,
szívében egy régi fájó-szép emlék feldereng,
aztán rám emelte puha bársony-pillantását,
még látom benne az elmúlt emlékek hatását,
meleg tekintetébe bánatos fény villan,
és a szemében egy elfáradt könnycsepp csillan.
Ahogy könnyedén suhant az emlékképeiben,
tudom nem szívesen lettem volna a helyében.
Érzem, nehéz visszatérnie a jelenbe,
fogom két apró kis kezét puha tenyerembe,
fürkészőn nézem, s várom az Útravalót,
mellyel indítják a felnőtté vált élet-utazót.
Végül rám nézett és megsimította az arcom,
és csak ennyit mondott sírással küszködő hangon:
- Szeretlek egyetlen kis unokám!



2005.06.17.  _ae_