Hét év magány

 Rozsdalepte ajtókat dönget a tavasz
a kis ravasz
ajkamat el nem hagyja most jajszó, panasz
rajta tapasz
ébred a természet, a lágy föld még mesztelen
nesztelen
csak ez a fájdalom, ez ne lenne bennem
esztelen.

Ezer gyertyafénynél szívemben még homály
apály, dagály
vasmarokkal szorít az öldöklő magány
halott madár
némultan figyelem, mint mond a dermedt csend
holt lehelet
de csak a fájdalom csipkedi lelkem bent
hideg verem.

Ítéltem halálra, egykoron, mint rabot
zúg, jajong
juttattam tömlőcbe, kapott koldusbotot
romhalom
s a hosszú évek alatt észre se vettem,
sercegő perc
hogy a szeretet bénult koldusa lettem
oh! Egek!


Utóirat:
Most itt állok bénán és csenget a tavasz,
de fordul a kocka és én leszek ravasz!

Tűzre hajítom a korhadt koldusbotot
letörlök szívemről minden rozsdafoltot
lelkemben kicserélek minden rom-polcot
s nyitok a helyükben egy Szeretet-Bolt- ot! :)



2005.03.11.
_ae_