Anyák napja közeleg

 Már szívembe lopta magát a bánat,
gondosan elűzném, de mindent áthat,
ahogy múlnak, egyre múlnak a napok,
s az ajtón megint Anyák napja kopog.

Mennék én is akkor, de nincsen hova,
csak szállnak a gondolataim tova,
vagy megrekednek a maró jelenben,
mit jelenthetek én anyám szemében.

Örömöt, amit a létem léte hozott?
Dühöt, mit a Ratkó rendelet okozott?
Gyönyört, hogy szerelme gyümölcse érik?
Ezeket nem ilyen mércével mérik!

Emlékszel még Anyám arra a napra,
mikor az Otthonból lettem kiragadva?
Én persze nem, mert még csak három voltam;
de sok-sok kisbarátom hátrahagytam!

De Te biztosan egész jól emlékszel,
mesélhetnél már, hogy legyen emlékem.
Hogy szép is legyen, mert biztos volt az is,
mert a meghitt otthon nem csak egy frázis.

Jó lenne tudni, mit jelentek Neked,
és kérni Téged: - Most hunyd be a szemed,
és mesélj, mesélj, milyen édes voltam,
mikor kisgyerekként a kezed fogtam.

Vagy amikor bújócskáztunk a téren,
s a ruhácskám fodrozódott a szélben,
és fürtjeim a Napot tárcra hívta,
s kacajom a nevem szívedbe írta.

Mesélj, csak mesélj, csak mesélj még nekem,
az se baj, ha nem igaz, csak szép legyen.
Hogy mi történt, jól tudom, Te sem tudod,
ezért ha füllentenél fel sem rovom.

Mert jól tudom azt, Te sem voltál otthon,
a kórház, nekem az Otthon volt otthonom.
Jó lenne a múltunkat felülírnunk,
de esélyünk már nincs, mit visszasírjunk.

Most megsimítanám reszkető kezed,
beléhelyezném elrontott életem,
felejtenék mindent, mindent, ami fáj,
de megint csak a "nincs-is-anyám" kiált.

Így várom hát én az Anyák napját.

 2005.04.06.
_ae_