Ess eső, ess!

Ess csak eső, peregjél lefele,
poros az én szívemnek pereme,
nem simítja azt le anyám keze,
sem a babám édes lehelete.

Ál-árván a nagyvilágot járom,
földig húzza vállamat a járom,
egyre csak a szabadulást várom,
nem fizeti senki meg a károm.

Veszteségem csillagévben mérhető,
nem fér már a karimára a tető,
szívemen egy láthatatlan szemfedő,
pozdorjává zúzta azt a vén idő.

Ess csak eső, zuhogjál lefele,
én meg sírok csendesen befele,

elárultak börtönében a helyem,
így hát magam veled engesztelem.

Az út porát mások elől rejtem,
megnyugvást már de sokszor kerestem,
nem tudom, de biztos nagy a vétkem,
feloldozást mind hiába kértem.

Elbújok hát lelkem börtönében,
minden egyes zivataros éjben,
oda, ahol magamat felejtem,
s szívemről a tüskéket lefejtem.


2005.04.25.  _ae_