Ahol nem terem virág

Ó Te ember!
Hová fajult ez a világ?
Pedig Isten szeme mindent lát!

Atyám! akkor Te tisztán látod azt is,
az emberek szívében mily katarzis,
csak fájdalom, keserűség és rémület!
A kínok után jó lenne már kis szünet,

míg összefércelgetjük szétszabdalt életünk,
míg lecsutakoljuk magunkról a szégyenünk,
míg a reményeink morzsáit összeszedjük,
míg megaláztatásainkat elfeledjük.

Mert mi végre születtünk egyformának Atyám?
ha nem mindenki reményein élhet virág?
Gyökerestül szaggatják és dobják elibünk,
vagy szétmorzsolt bimbója lelki eledelünk.

Mondják Atyám, Te bőkezűen osztogatsz,
egy kezedből jót és rosszat, nem válogatsz.
Oly régen billeg már a mérleg, látod azt?
rossz felé billent! sok már, ki csak fosztogat!

Reményei sírját megásta a magyar,
réges-rég betemette már azt az avar,
elátkozott egy hely lett mára ez a világ,
mert a szívünkben sem nőhet fel az a virág,
kertünkben sem, mert az már régen nincsen,
így él ma az, kinek semmije sincsen.

Emlékeink, amik egykor voltak, szépek,
azok is lassan már csak homályos képek,
erőt nem adnak már a hajléktalannak,
az erőtlennek, sem a tanácstalannak,
a szeretetfészek szívében lakatlan,
léte már egy rég kihűlt, tátongó katlan.

Emberek, kiket a munkanélküliség sújt,
árnyéka önmagának, és a kukákban túr,
hogy valahogy tengesse madárka-életét,
mert nem kisebb, mint életben maradni! a tét.

Jogunkat a munkától már régen elvették,
mikor a munkakönyveket is megszüntették,
csak emelik az árakat, fel az egekig,
és azok ülnek ott, kik ezt bátran tehetik,
és ha lakbérre a pénzedből már nem telik,
fejed fölül még a tetőt is leemelik.

És mehetsz az utcára, a kukákba túrni,
mert régen sem tudtál senkit sem kifúrni,
sehonnan, mert nem olyannak nevelt anyád,
és nem olyan példát mutatott az apád.

Ilyen az Atyám, amikor semmije sincsen
az embernek, kinek a földön párja nincsen,
kit saját örömödre teremtettél egyszer,
segíthetnél nekünk, csak most az egyszer!


                     2005.04.28.  _ae_