Anyám nyíló rózsa

Ó én édes jó Anyám!

 Ha csak talpalatnyi hely,
szíved zugában, rejtve,
mégis, ha szabad lenne,
az sem baj, ha porlepte!
én elkérném lelkemet
Ki ura Mindeneknek,
és nesztelen léptekkel
beosonnék csendesen,
majd összekuporodnék,
így senkit nem zavarnék.

Bár lenne rés lelkeden,
ami olyan védtelen,
aprócska, épp tűhegynyi,
min épp át lehet férni,
odalopódznék csendben,
mikor szendereg az est,
vagy jő éj sötét leple,
mert a hold aludni ment,
lennék én oly hangtalan,
mint patak, mely parttalan,
és vigyáznék én arra,
mások meg ne lássanak.

Elkérném akkor Tőled,
a meg nem értett éveket,
az ölelést, mit testem
soha meg nem érezett,
az át nem élt örömet
hallva nevetésedet,
összegyüjtött könnyeket,
mélyenszántó sebeket,
a kínzó félelmeket,
a tétova perceket,
az egész rettenetes
kicsiny gyermek életem.

Tenném egy szelencébe,
szállnék a magas égbe,
fel a csillagok felett,
s állnék az Úr elébe,
kérném Őt esdekelve,
hogy részesítsen Téged
és engem kegyelemben,
amit rejt a szelence
belseje, azt cserélje
végtelen szeretetre,
és a fájdalmak ezzel
legyenek elfelejtve;

Én visszakapnám ezzel
édes gyermeklelkemet,
aki még most is Téged
fájó-sóvárgón szeret.

Akkor az én lelkem,
szállna mint a sóhaj,
elmondanám Néked,
hogy teljesült az óhaj;

Szólítanál engem
szép anyai szóval,
szorítanád kezem
megbátorítóan,
magadhoz ölelnél
megnyugtatóan,
könnyeim törölnéd
vigasztalóan,
búsan énekelnél
megríkatóan,
vicceket mesélnél
kacagtatóan,
vígan táncra kelnél
mulattatóan,
egymást szeretnénk
életre szólóan.


2005.03.06.

 _ae_