A záróakkord
(Egy szerelem emlékére)

Rímeim most alábbhagytak,
csak prózain adom elő,
nézd el nekem, kérlek szépen,
hisz nem tudni, eztán mi jő.

Mikor rózsaszínben úszott még auránk,
és a szerelem melege benne pulzált,
közös álmokat szőttünk csendesen,
emlékszel még? én Kedvesem ...

Találkoztunk a vágyak partján, egy kis padon,
szerelmed felzaklatta lángoló lelkemet,
s mikor zokogva borultam a kebledre,
mondd, emlékszel még? Kedvesem ...

Szívünket mardosta e titkolt szerelem,
jó volt! és én hittem, Te megmaradsz nekem,
de hagytad, a korlátok eltérítsenek
attól, hogy nyíltan is elfogadd szívemet.

Aztán jöttek viharok a fejed felett,
a lábad alatt a föld is megremegett,
a biztos talaj kicsúszott onnan már,
és mégis hagytad azt, hogy ez a vágy,
mely életben tartott egy ideje már,
elreppenjen, mint egy csúf kismadár.

Földbe döngöltél, ahogyan csak bírtál,
s bennem mégis még lüktető szerelem,
s mondád: " - fogadd el, egyszerűen barátság!",
de azt hiszem, valamire nem gondoltál...

      Ami már egyszer fent repdesett és szárnyalt
      égnél is magasabb magasságok felett,
      az már nem elégítheti ki a vágyat
      egy bizonyos lentebbi szintnél lejjelebb.

      A Barátság titkos szó, s kötelék
      a barátságok szövődte nyomán.
      De hol egyszer már a szerelem örvénye lángolt,
      ott a barátság már csak egy pótlék, kétes mámor.
      Ragadós, fekete sár.

Ezt érzi most a szívem,
és benne mély seb tátong,
létem, mint egy kivert eb,
lelkem magányban lángol.

Sajnálom, de a Barátod nem lehetek ...



          2005.03.02.
                 _ae_