Az út végén (dalvers)
2006.03.24. 22:23
katt ide
Az út végén …
Kisangyalom, az életed legyen vidám, mint egykor volt a szerelmünknek hajnalán. Emlékszem még, hogy irigykedett ránk a hold, magányosan, szép lassan hazabandukolt.
Sok éve már, hogy közös úton ballagunk, a vén idő rég őszre festette hajunk, de látom még a szőke hajú csitri lányt, hogy kergeti a réten a sok kislibát.
Kisangyalom, Te rég nem vagy már csitri lány, a térdeden ott ringatódzik unokánk, ám mégis, lám, Te valahányszor elpirulsz, ha réges-régi emlékek közt kóborolsz.
Sok év elszállt és felnőttek a kislibák, kisfalunkba hazatértek a katonák, a réten át, hol utam haza vezetett, egy szőke lány könnyedén felém sietett.
Kis vadvirág kezében, s arcán enyhe pír, törékeny jel, mit szívünk rejtett titka ír. Én szótlanul megfogtam mindkét kezedet, kék szemedben két apró könnycsepp remegett.
Az éjszakát kilesték fenn a csillagok, hallgatták ők is csilingelő kacajod, halványlila ruhát öltött az orgona, az orromban még mindig itt az illata.
Vasárnap volt, s javában tombolt még a nyár, hozzám jöttél, bizony de sok-sok éve már … A fáklyaláng szívünkben még mindig lobog … nézd! unokánk köröttünk hogy tipeg-topog.
Kisangyalom, rám várnak már az angyalok, két szemedben a bánat könnye ott ragyog. Ne búsulj hát, gyönyörű volt az életünk, a Szeretet, mint jó testvér itt volt velünk.
Lenézek Rád, majd úgy, mint most a csillagok, hű szívedbe békét és nyugalmat lopok, s ha indulsz majd a hosszú útra Angyalom, én várok Rád és átölel a két karom.
2005. november 19
|